perenne

 

I.

Topog a tél, topogok

sűrű csillagok alatt.

Világ havát olvasztottam

huszonnégy óra alatt.

Világ hava, hóvilág,

tűzzel reád tapodok,

s kacagok és zokogok,

mint egy taknyos kisdiák.

Az ég lassan elborul,

súlyosan alszik a kék.

Ugye, nem lesz háború?

Ugye, foglak látni még?

II

Utállak, mert nincs percnyi nyugtom.

Fájok már, fájok izzani.

Cipellek remegő inakkal:

oly súlyos vagy, ha nem vagy itt.

Mondd, mért vagyok oly tehetetlen?

Mondd, mért vacogok nélküled?

Adj csöpp nyugalmat annak, aki

nyugtalanságra született.

III.

Ajkad megétet, szemed éget –

„Jaj mindig égek, soha el nem égek” –

dalolta egykor valaki.

Semmivé asztam, ily sok élet

hevében; - megesz éhem – (éhed?)

- már szégyellem megvallani.

IV.

Ágyúznak, halld, dörög a holnap.

Nincs szava szívnek, szíve szónak.

Ágyúznak – félek szégyentelenül,

s a szerelem, jaj, reám merevül.

Éber vagyok, mert álmodhatnék.

Vagyok, ameddig – meddig – vagy még.

V.

Féltelek, összetör a szél,

süketté zörget a zaj.

Jaj félelmesül a világ,

vaduló viharaival!

Roskadok felnőtt életem

tudatosult súlya alatt.

Cipellek, egyre nehezebb,

amíg végül belőlem is

csak ez a szerelem marad.

VI.

Súlyosakat álmodom ébren.

Fürdőzöm a lét vérében,

elönt, izzít, kimar, beföd –

így leszek mind sebezhetőbb.

VII.

Ízlellek, mint gyermek a szót.

Szavak, ezüst szavak!

Fényetekből, csengésetekből

csak ez a dadogás maradt.

Ízlellek, mint a nyelv a szót,

talp a járást, szem a fényt,

újszülöttként kínlódom

újszülött világomért.

VIII.

Megtöretett lélekkel,

versenyt nyívok, syüszítek

kiebrudalt ebekkel.

Megtöretett lélekkel,

akárhogy is: lennem kell,

meghalnék - szeretnem kell.

IX.

Vonaton hallottam ezt a dalt,

dalolta valaki, nagyon egyedül volt,

s most jutott eszembe, most mikor szeretlek,

és olyan egyedül maradtam,

könyörgök a világnak, hogy ne bántson,

fázom minden léptedért, riadtan

vacogok minden vacogásodért,

aj, aj, aj, viola, viola, viola,

halálnak halálába hullj az életemért!

Röhögnöm kell magamon,

úgy sunyítok előtted, miattad, űz a hívásod is.

Te vagy minden vagyonom -

súlyos adót fizetek. Segíts!

Segíts egy kicsikét - erre születtünk:

segíteni, ahol lehet.

Kenyeredre kened, megvacsorázod

legmézebb éveimet -

engem már semmi se véd -

aj, aj, aj, viola, viola, viola,

életed éleszd életemért!

(Jaj életre ítéltek engem,

mért nem segítsz életté lennem,

hogy ne hallhassunk meg soha,

aj, aj, aj, viola, viola, viola.)

X

Nem negyedszázad: évezredek súlya nyom,

felnőttem, hátamra nőtt a világ –

ezért tudok nagyon szeretni

ilyen nevetnivaló fiatalon.

XI.

Virágvállú, hogy bírod

cipelni a súlyt?

Fájdalom és szerelem

iker-átka sújt.

Arcod színét szívja szív,

megsápadt szemed

könnyé töri - titkolod? -

a rettenetet.

Öledben alvó jövő -

ó, sűrű titok.

Láncold hozzám – foglyodul -:

megszabadítod.

XII.

Falogatom napjaim, így köröm közül,

mint ki el sem kárhozik,

nem is üdvözül.

Falogatom napjaim,

- Álmomban? imetten? -

egy hét alatt, istenem,

hogy megöregedtem.

XIII.

Üres lettem: megteltem fájdalommal,

vadul birkóznom kell a nyugalommal;

kit vállalok? - Már nem tudom: - ki vállal?

Kiért szálljak pörbe a halállal?

Ki száll érettem pörbe a halállal?

XIV.

Ideges, sovány, lángnyi kicsikém,

hálni jár beléd a nyugalom.

Minden riadásod, lángnyi kicsikém,

remegve riadom.

Félek tőled, lángnyi kicsikém -

miért gyávít téged az a félelem?

Hallhatatlanul - lángnyi kicsikém

fájó örökségünk a szerelem.

XV.

Az ember tárgyilagos, is lehet:

asszony, gyerek, asszony, gyerek.

 

Nem távolít, nem hoz közelebb.

Fáj a szívem - fáj a szíved?

Ma éjjel engem virraszt a világ,

értem töpreng, értem kiált,

mint érted én. Az éj ellobog.

Kezdhetjük, szívem, a holnapot.

XXIV.

Álmom mások alusszák,

mások álmát virrasztom,

vigyázok, hogy a hajnal

senkit meg ne riasszon.

Vállalja gyönge vállad,

amit vállam elvállal?

Nem szabad szövetkeznünk

halál ellen - halállal.

 

Igen, még mindig nem teljes :-)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél -;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
-- Kin sok jámbor szív megesett --
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
Sem méltó megtörleni.

Ím haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; -- ajka hallgat,
Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Íme, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény -- csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, --
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
Bátran az iródeák.

"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
Ha "igen" is, ha"nem" is;
Rangja, fénye, java nem kell:
Elveszem egy ingben is."

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
S dobja a legény után. --
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,

---

Ha tudna, vagy birna dolgot;
Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
"Kis kunyhóban is megfér". *)

Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
A fölét ha leeszi. --

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk."

"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom -- nem volt -- nem kell!"
-- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
Mikor űzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
Ismert kézzel: "Én, Verón."

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, -- ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
Egy idétlen csecsemő.

"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, --
Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
Nem volt arra ért korú."

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf nehány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; -- nem is látja
Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
"Csitt... való: a gróf bolond."

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen:

---

Kérdi, kéri, térden állva:
Engesztelni mit tegyen?

"Nem mondom, hogy »megbocsátok«,
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
Nála több az irgalom."

"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh -- hová kopóid űztek --
Jobb nekem már a vadon!"

Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
Csak az ítéletnapon.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősz tarolta réten.
Elring a széllel a darucsapat.
Víg ifjúságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt - titkosan - ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink, s fáink közt, nevetünk,
- vidám vita folyik -
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t
látott, ha nem lát is viszont!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

HÖLGYKOSZORÚ

 

1.

SZÁZNÁL TÖBB VOLT A NŐ, KI TESTBEN IS ENYÉM LETT -
és tíz ha volt talán, kit szívvel is szerettem,
de jó emlékü mind: szép vágyaik tüzének
parazsánál ma is gyakorta megmelegszem.

Odaadásukért csak tétován reméltek
biztonságot s erős szövetséget velem - nem
kellett nekik, csupán a villámlás-igézet
egy elvetélt vihar utáni kriptacsendben.

A bőrük illatát pórusaimban őrzöm,
egy-egy vonásuk is nagynéha még előjön
s csókjaik zamata kísért megannyi csókban.

Méltók lennének ők több ékes költeményre,
versbe is szedtem én a legtöbbjük nevét, de
most nincs hely és idő, hogy mindet elsoroljam.

2.

MOST NINCS HELY ÉS IDŐ, HOGY MINDET ELSOROLJAM -
költőnek nem lehet regiszter-áriája,
a jövendő felett úr mindig ott, ahol van,
de múltja nem övé, hiába hajkurássza,

legszebb emlékei csatangolnak tilosban
s beszöknek bánatos, szelíd elégiákba,
nincsen már semmije, hisz jól olvashatóan
közpréda, mit megélt, ön-léte égi mása.

A múltam tőlem is versekbe menekült szét,
de be kell vallanom: ha úgy hozná a szükség,
megélném újra én, mi könyveimbe széledt.

Nem törtek frigyre, ám szolgáltak volna holtig
az asszonyok, noha sokuknak férje volt, míg
a sors nekem Böbét rendelte feleségnek.

3.

A SORS NEKEM BÖBÉT RENDELTE FELESÉGNEK,
ő a legemberebb asszony az életemben,
hálás leszek neki s áldom, amíg csak élek,
mert sok nagy bűnömért ő kínzatott helyettem.

Százszor elhagytam én a biztos menedéket,
hol Solvejg-módra várt örökkön vissza engem,
s mikor végül hazavetett a szégyenérzet:
szemében örömöt láttam csak. Egyebet nem.

Tudom, nincs már idő levezekelni mindent,
amivel életét beárnyékoltam itt lent -
de hulljon rá a fény, mit Istentől oroztam.

Szerettem kívüle nem egy-két nőt, de százat,
más mégse mondhatott engem hites urának:
a többinek csupán a szeretője voltam.

4.

A TÖBBINEK CSUPÁN A SZERETŐJE VOLTAM,
kinek nehány napig, kinek sok éven át,
némelyikük jegye karakteremben ott van,
de mindnek őrzöm egy hangsúlyát, gesztusát.

Elszánt födetlenül jártak velem tilosban,
nem bánva, mit papol az álorcás világ,
mindig szerelmesen, mindig odaadóan
engedte mindegyik hevemnek át magát.

Szemébe nézhetek ma is akármelyiknek,
mert tűzvésze nyomán gyúlékony testeinknek
nem pernye lett, hanem izzó parázs a lélek.

Sohasem érdekelt "hivatalos" hetéra,
hiszen önzetlenül adták a bájt, a kéjt, a
Katik, Borik, Zsuzsák, Máriák és Helének.

5.

KATIK, BORIK, ZSUZSÁK, MÁRIÁK ÉS HELÉNEK,
Klárik, Antóniák, Ágnesek, Sárikák,
Piroskák, Angelák, Évák, Jucik, Irének,
Rozálok, Erikák, Annák, Kornéliák,

Blankák, Julik, Beák, Györgyik, Lucák, Terézek,
Gabriellák, Manyik, Margitok, Ibolyák,
Nórák, Ernák, Lilik, Magdolnák, Emesék, meg
Icák, Veronikák, Emőkék, Ágoták,

Andreák, Editek, Líviák, Mariannok,
Flórák, Jolik, Idák - s tetézik még e halmot
Arankák, Anikók, Márták is. Még soroljam?

Milenák, Catherine-ok, Mirellák, Josyane-ok,
Ingridek, Graziák, Inezek, Christiane-ok
szöktek hozzám megunt férjük mellől titokban.

6.

SZÖKTEK HOZZÁM MEGUNT FÉRJÜK MELLŐL TITOKBAN,
torkig betelve és szíveknél üresebben,
csak úgy csókoltam én (se rosszabbul, se jobban),
mint más - csupán ezért nem is jött volna egy sem.

Ám tudták, hogy velem akkor is vigalom van,
mikor ínség komor lidérce ül a mellen,
mert szabaddá tevő, fenséges nyomoromban
hatalmam volt saját sorsomon is nevetnem.

Meghallgattam szavuk - ennyi volt az egész.
Ölelkezés után egy halk beszélgetés
sokszor többet jelent, mint az ölelkezések.

(Persze, nem tagadom, hogy az se volt utolsó,
ahogy már-már fakult, de újra felpirosló
vérük lobbot vetett, ha tűzkörömbe léptek...)

7.

VÉRÜK LOBBOT VETETT, HA TŰZKÖRÖMBE LÉPTEK,
de fázós lelkük is melegedett e tűznél,
mert súlyosabb teher a dermedt, béna lélek,
mint a színehagyott és tartósan lehűlt vér.

Minden asszony, aki az én utcámba tévedt,
s nem volt szemlátomást különb egy menekültnél:
királynő lett hamar, szép angyala az égnek,
avagy mesebeli, varázsló-küldte tündér.

Úgy egy se távozott, ahogy érkezett.
Visszaadni reményt, önbecsülést, hitet
nálamnál - úgy hiszem - nem tudott senki jobban.

Ha eszükbe jutok, homlokukról az árnyék
egy percre elvonul s pezsdül vérük talán még -
s emléküktől a vér énbennem is belobban.

8.

S EMLÉKÜKTŐL A VÉR ÉNBENNEM IS BELOBBAN -
vízzé nem válhat a poéták sűrü vére,
abba, hogy meghalok, békén belenyugodtam,
de nem nyugszom bele a rút öregedésbe!

Míg munkám itt maraszt, szeretni is jogom van,
s újra dolgozni hajt új csókok ihletése,
isteni szép ez az ördögi kör, valóban:
vers jutalma a csók - s a csóknak vers a vége.

Amíg szívem dobog, éneklem a szerelmet,
rímekbe foglalom, ki csókokat lehelget
élénk ajakkal egy halványuló ajakra.

S mind mondtam, inspirál az asszonyok s a lányok
emléke is, amely nekem halálig áldott,
de Gyöngyi nem kerül velük közös kalapba.

9.

DE GYÖNGYI NEM KERÜL VELÜK KÖZÖS KALAPBA,
mert Túl az éjszakán csakis miatta jártam,
egy árnyék nélküli világ felé haladva
nem vettem észre, hogy nem lendülhet utánam,

mivel hátrahagyott árnyékom visszatartja
sorsára-borulón. Ám ebből mit se láttam,
nyomultam lelkesen, nem néztem, csak a napra,
s önző-magányosan fürdőztem sugarában.

Én, anti-Orfeusz! Nem egyezett a tét sem:
nekem kötelező lett volna visszanéznem -
élet lett volna itt a hátra-arc jutalma.

De nem figyeltem őt - s az űrbe tűnt. Nekem több
volt lemaradva is, mint a mellém igyekvők.
És Judit sem lehet a hárem szürke tagja.

10.

ÉS JUDIT SEM LEHET A HÁREM SZÜRKE TAGJA,
hisz ő oldotta el béklyómat, hogy marasszon.
("Áldott legyen".) A rossz nyelvektől mit se tartva
asszonynév nélkül is bátran mert lenni asszony.

De torpanó szivem nagy álmomat feladta,
mert kísértett a múlt, röptömet-visszatartón,
többé nem mertem én bámulni már a napra,
hogy az, aki követ, megint bele ne haljon.

Akkor engedtem el, mikor belém fogódzott.
Azóta mással is lehetett volna boldog,
de a naphoz vivő ösvény a sorsa volt már.

Magány a társa itt - s Gyöngyié is a földben.
Ha rájuk gondolok, kibuggyan még a könnyem,
hisz többek voltak ők megszédült asszonyoknál.

11.

HISZ TÖBBEK VOLTAK ŐK MEGSZÉDÜLT ASSZONYOKNÁL
(bár köztük is akad, akiért könnyet ejtek),
engem az alkonyat jöttén se nyugalom vár,
mert az emlékezés nekem nem adhat enyhet.

Kiegyezni saját magammal a toronynál
magasabb bűntudat halálomig nem enged,
ráomlik mindig a papírra is. Nagyon fáj
ezért, ha Gyöngyiről s Juditról írni kezdek.

Adósuk nem vagyok, csupán kisemmizőjük,
mert azt a szép tüzet, ami sütött belőlük,
magamak loptam el - s lám, most is ég szivemben.

Hogy így Prométheusz lettem, aki azóta
jussát az istenek tüzéből is rabolja?
Ők tettek végül is képessé arra engem.

12.

ŐK TETTEK VÉGÜL IS KÉPESSÉ ARRA ENGEM,
hogy azt, ami csupán egészben önmaga:
önhitt önzetlenül ketté sose felezzem -
két ép személyiség a jó frigy záloga.

Hogy önmagamba is a másikat szeressem:
épp a másik miatt ezt nem teszem soha,
őt benne szeretem - ő meg szeresse bennem,
ami csak én vagyok. S akkor nem lesz hiba.

Legyen egy test, de két lélek maradjon egyre
a férfi és a nő, ki egy irányba menne,
ha közös csillagot követnek mind a ketten.

S ha nincsen már jövő, még jobban kell a társ,
ezért volt bennem oly elszánt az akarás,
hogy Franciskát egész múltammal megszeressem.

13.

HOGY FRANCISKÁT EGÉSZ MÚLTAMMAL MEGSZERESSEM,
az kellett, hogy a zsák a foltjáért kiáltson,
arra, akit kora hajnalban is kerestem,
csak életem delén sikerült rátalálnom.

Vállalom harcomat, akármilyen kegyetlen,
az orvdöféseket dacos derűvel állom,
szilárd szeretet óv, immár az életem nem
lehet kudarc, ahogy nem lesz kudarc halálom.

Összekapaszkodó macskákat nem sodorhat
tetőről le a szél, legyen bár mérge oly nagy,
hogy a tető alól házat is elsodor már.

Oly furcsa ez. Titok, mit holtig meg nem értek:
van, akivel virág, mi másokkal beléndek,
s van, akivel erőd, mi másokkal homokvár.

14.

S VAN, AKIVEL ERŐD, MI MÁSOKKAL HOMOKVÁR -
ezzel zárom rövid szerelmi krónikámat,
tanulság ez, amely okulásra szolgál
mindazoknak, akik megértő társra vágynak.

Barátom, meglehet, te is soká bolyongtál,
míg megtaláltad azt, kiért lábad lejártad,
oly bájos a tavasz, oly szép a mámoros nyár,
de legszebb az ma már, mit őszi napsugár ad.

Talán boldog vagyok. Kihamvadó szivemhez
két asszony áll közel: a hitves és a kedves,
csak addig élhetek, amíg figyelmük éltet.

De májusban, mikor kinyílnak a virágok,
titkon álmélkodom magamban: mily csodás, hogy
száznál több volt a nő, ki testben is enyém lett.

15.

SZÁZNÁL TÖBB VOLT A NŐ, KI TESTBEN IS ENYÉM LETT,
MOST NINCS HELY ÉS IDŐ, HOGY MINDET ELSOROLJAM,
A SORS NEKEM BÖBÉT RENDELTE FELESÉGNEK -
A TÖBBINEK CSUPÁN A SZERETŐJE VOLTAM.

KATIK, BORIK, ZSUZSÁK, MÁRIÁK ÉS HELÉNEK
SZÖKTEK HOZZÁM MEGUNT FÉRJÜK MELLŐL TITOKBAN,
VÉRÜK LOBBOT VETETT, HA TŰZKÖRÖMBE LÉPTEK -
S EMLÉKÜKTŐL A VÉR ÉNBENNEM IS BELOBBAN.

 

DE GYÖNGYI NEM KERÜL VELÜK KÖZÖS KALAPBA,
ÉS JUDIT SEM LEHET A HÁREM SZÜRKE TAGJA,
HISZ TÖBBEK VOLTAK ŐK MEGSZÉDÜLT ASSZONYOKNÁL.

ŐK TETTEK VÉGÜL IS KÉPESSÉ ARRA ENGEM,
HOGY FRANCISKÁT EGÉSZ MÚLTAMMAL MEGSZERESSEM -
VAN, AKIVEL ERŐD, MI MÁSOKKAL HOMOKVÁR.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

I.
Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.

II.
Nevem hiába ne vegyed;
ha hallottad is egyszer-kétszer,
hullasd ki emlékezetedből,
mert hamis kincs az, talmi ékszer,
mely meddőn, hivalkodva csillog
s kevés örömöt szerez annak,
ki csillogásába merül,
mert hiszen csillagok is vannak,
sőt üstökösök is rohannak,
e mély, komorló éjszakában.
Virág vagyok a zordon, ében-
fekete idők belsejében,
fekete álmok erdejében
virág, csak egy a millió közt,
százezer álomból egy álom,
melynek értelmét nem találod,
melynek értelmét nem találom, -
jaj, életem és jaj, halálom.

III.
(Hiányzik)

IV.
Tiszteld az izzó szenvedést,
mely mindünket tisztára éget,
tiszteld a jóság glóriáját,
tiszteld a békés bölcsességet,
tiszteld a mártir szenteket,
a gyermeket, jámbor parasztot
és minden prófétát, aki
a sziklából vizet fakasztott,
habzó szépséget és malasztot,
tiszteld a költőket, akik
veled vannak bármerre mennél
s több életet adnak neked
tulajdon ember-életednél.
Hajts főt az írások előtt,
melyek sárgultan szakadoznak
s az ősi márványok előtt,
melyek lassanként repedeznek,
ódon kertekben porladoznak.

V.

(Hiányzik)

VI.

Addig nézz csurdé angyalokra
és addig nyalj szerelmi mézet,
amíg fekete fátyolával
be nem borít a bal enyészet,
örülj, örülj az ifjúságnak,
örülj, örülj az ifjú nőnek,
akinek csókjai nyomán
minden friss sarjak újra nőnek,
mint fű nyomán a friss esőnek, -
úgy zeng a szerelem szava,
mintha ezüst csengettyüt rázna, -
ki szeret, sohasem gonosz,
ki szívből csókol, nem parázna.
(De jól ügyelj: ha bűnnek nézed,
bűn is az, amire törekszel, -
ha gonoszat vélsz tudni arról,
hogy asszony karjaiban fekszel,
bizony gonoszat is cselekszel.)

VII.
(Hiányzik)

VIII.
Az igazság őre légyen
benned mindig az égi szellem,
hamis tanuságot ne szólj,
fiam, soha önmagad ellen;
ne hazudozzál önmagadnak,
tudd meg, ki vagy és mire vágyol -
ha útad szólit, ne marasszon
fiam, dunna és renyhe lágy toll:
keményen kelj a renyhe ágyból
s indulj a bátrak mosolyával,
zengő lélekkel, zsenge testtel,
mint aki mindent megmutat
s magában semmi bűnt se restell,
lépteit ingovány fölött is
titkos isten hatalma ója -
kinek van ugyan sok-sok bűne,
gyarló egész emberi... (olvashatatlan)
de mégsincs rejteni-valója.

IX.
(Hiányzik)

X.
Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál, mint anya a fiát;
bűn volt az is, ha megölellek,
s bűn volt távolról nézni rád;
táncoltam én is és te is,
sírtál értem s miattad is,
szemünkben zöldellt a harag,
míg egyszer rajtakaptalak,
hogy szeretsz; s én is tettenérten
pirultam el. Azóta értem,
hogy kettőnk kölcsönös dühe
nem fog elmúlni sohase.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Elmúlt az idő is, a tér is el,
a fehér éj, éles fényeivel,
kristályban a nárcisz az asztalodon,
a szivar meg a füstszalagok,
s a tükörlap, ahol mint tiszta tavon,
arcod még visszaragyog.
Elmúlt az idő, a tér is el.
Te se tudsz segíteni semmivel.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Egy fekete kocsi ment a Köruton,
május volt, mert az minden évben van.
A fák tehát lomboztak és rügyeztek
és drága nők csacsogtak boldogan.
Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
ki a ligetbe, merre lát a szem
csak a fekete kocsi ment közöttük
becsukva, szépen engedelmesen.
A kocsiban, hol kellemes homály volt
feküdt három fehér úr meztelen.
A hangulat kissé fagyos közöttük
a modoruk se könnyed, fesztelen.
A lábukra egy cédulát kötöttek
a cédulán rendőri látlelet
friss jégből van a derékalj mögöttük
jégből a paplan a fejük felett.
És szólt az egyik mozdulatlan arccal
mig fején a jég halkan szörcsögött:
Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?
És szólt a másik: Mint egy hörcsögöt!
És szólt az egyik: Ön soká feküdt lenn.
És szólt a másik: Négy napot, bizony!
Én Óbudánál ugrottam be, és Ön?
És szólt a másik: Én a Lánchidon!
És szólt az egyik: Az Öné milyen volt?
És szólt a másik: Barna és molett.
És szólt az egyik: Az enyém is éppen.
És szólt a másik: Hát az meglehet.
És szólt az egyik: Mondja, hogy nevezték?
És szólt a másik: Ringaráz Kata.
És szólt az egyik: Hát ez óriási!
Hisz akkor Ön a Csempe Pál tata.
Én azt hittem, Önt szerette mégis
azért ugrottam, mint egy kerge kos.
És szólt a másik: Hát nem Önt szerette?
Hisz én Ön miatt voltam bánatos.
És szólt az egyik: Hát nem Önt szerette?
És szólt a másik: Ó, hát volt remény?
És szólt az egyik: Hát kié lett akkor?
És megszólalt a harmadik: Enyém!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Én látom őt - és ő lát engem
Valami tükörszerelemben
én benne, ő bennem ragyog
egyedül és ketten vagyok

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ne kérdezz semmit, csak ölelj,
s ha én kérdezek, ne felelj, csak ölelj,
mert most erre van szükségünk.
A hangtalan melegre, a néma üzenetre,
hogy legyünk szeretve
egymás által nagyon,
túl minden határon
az életig, a halálig
a szenvedésig, a boldogságig,
hogy elfeledjük a jelent,
hogy kit te szeretsz,
s kit én is, messze ment.

Életünk elhagyott,
de egymásnak megmaradtunk,
hogy feledjünk, s szeressünk nagyon.

Hát ne kérdezz semmit, csak ölelj.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Szép városodban tévedezve jártam,
aztán a Hét Harangvirág Terén
lehelletednek szobránál megálltam
s homlokod titka átömlött belém.

Ezer sugár találkozik az űrben
s a katlan mélyében ezer varázs
s ezer meg ezer búzaszem a csűrben.
Csak a sorsok közt nincs találkozás.

Ha csízzé válnál — máma ez a gondom —
hoznál-e nékem ünnepkor diót?
s amint az ősz már közelít a dombon,
galagonyát s fanyar kökénybogyót?

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Fogy az élet, s nemsokára
Szép korom majd elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
Lépvesszőket hányhatok,
Bort hamar, bort! Múlásának,
Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
Kelyhem bátran forgatom
Még most, hála istenimnek!
Lollimat csókolhatom.
Még nincs aki elfogassa
Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakozgassa,
Ki sziszeg titkon velem.

Lányka, jer, jer mártsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe.
Fonjad azt s mellpántlikádat
Hajam barna fürtibe!
Oltogasd szám szomjúságát,
S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
Nyilt karod között lelem!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kívüled
semmi sem érdekel.
Kihűlhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket,
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn,
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap,
és arcod itt a hold,
és arcod itt a nap.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Van egy tücsök a kertben,
egyedül énekel,
nem tudom miben bízik,
hogy mit érhet el,
mert ilyen kitartóan
csakis az énekelhet,
aki még utoljára
reméli a szerelmet.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!